Marokkó

Marokkóban jártam! Útinapló-féle, fotókkal.

Emberek

Marokkóban járva - mint ahogy bizonyára az egész arab világban - a helyiekkel való kapcsolat fő topikja az, hogy ők valamit el akarnak adni neked. Árut, szolgáltatást, bármit.

Az árusok, akik viszik utánad a portékát, és bizonygatják, hogy a legjobb, és ha megállsz és megnézed, akkor véged, talán estig sem vakarod le magadról az embert. A falusi és kisvárosi srácok, akik ott ülnek egy óráig, aztán amikor elindulsz, felajánlja, hogy kalauzol téged, majd amikor közlöd hogy kösz nem, még 10 percig lóg a nyakadon. És ez nem annyira érvényes a nagyvárosokra, ahol van sok vevő akkor is, ha te nem veszel semmit, vagy éppen a srácoknak is adódik más munka, mint hogy téged kísérgessenek pár dirhamért.

Én úgy voltam vele, hogy ha barátságosan rámköszöntek, akkor barátságosan visszaköszöntem, aztán az "üzletről" már nem társalogtam. Ha azzal kezdték, hogy kérdezgették az országokat vagy a nyelveket, mondjuk France? English? Espanol? akkor visszaszóltunk hogy "csak magyarul", vagy még annyit sem, aztán mentünk tovább. (Bár hallottam olyan arab országokról, ahol a dörzsölt árusok ilyenkor máris előveszik magyar tudásukat, de Marokkóban - még - nem tudnak magyarul.) Akár árultak valamit, akár csak koldultak, az mindig sokkal tolakodóbb volt, mint amit itthon tapasztalhatsz. Ennek az az oka, hogy nekik ott délen kisebb az a természetes távolság, amit két ember tart egymástól.

A leghatékonyabb alkum a Tichka-hágón lévő pihenőhelyen úgy történt, hogy szinte rá sem néztem az árusra, meg sem szólaltam, csak annyit, hogy nem, nem, nem kell, és menekülni próbáltam, ezalatt lement az ár 250-ről 75-re. Egyébként egy szép kristály volt, amit barbár módon befestettek zöldre meg lilára, hogy hátha azt hiszi a vevő, hogy az smaragd vagy mittudomén mi. A végén tettem egy ajánlatot, hogy legyen kettő összesen 100-ért, ezen először teátrálisan kacagott a fickó, majd elfogadta, bizonyára így is jó üzletet csinált (a másikra jelentkezett Zsuzsi, hogy neki az jó lesz ötvenért). A végén, amikor csomagolta a cuccot, már kötetlenül beszélgettünk meg viccelődtünk egy kicsit. Tulajdonképpen, ha tényleg akarsz valamit venni, és ügyesen alkudsz, akkor egy élmény a vásárlás.

Voltak persze kivételek is. Chefchaouen-ban sétáltunk a város szélén az út szélén, megállt egy autó, megkérdezték, honnan jöttünk. Megmondtuk. És hogy tetszik Marokkó? Tetszik, nagyon jó tényleg. Ezután azt kívánták, hogy érezzük jól magunkat, majd továbbhajtottak. Máig nem értem! Egyébként Chefchaouen-ban másak az emberek, erről még később lesz szó.

Lehetne még mesélni erről-arról... hogy Marokkóban előfordul, hogy két férfi kézen fogva járjon az utcán (talán hogy ne veszítsék el egymást a tömegben, ez legtöbbször férfi és idős apja lehetett, de néha egykorúak is), vagy elemezni a helyi nők öltözékét, ahol széles a skála az eltakart arctól egészen a szabadon hagyott vállig (ez a két ritka szélsőség).

Most pedig ideteszem a helyiekről készült legjobb képeimet, amelyek többnyire afféle lesipuskás képek. (Kattints a kis képekre.)

Repülés

avagy mi az összefüggés Izland és Marokkó közt?

Hát az az összefüggés, hogy az izlandi vulkán kitörése, és az ezzel járó, majdnem egész Európát sújtó légtérzár épp akkor volt, amikor kinn voltunk Marokkóban. Volt olyan pillanat, amikor kétséges volt az időben történő hazatérésünk. De az akkor még messze volt, így inkább elvicceltük, hogy még jövő héten is itt leszünk Marokkóban, meg mit fogunk itt csinálni májusban és júniusban... A mi nehéz sorsú túravezetőnk egy hetes marokkói utazgatást tervezett, afféle pihenőként, miután mi hazarepülünk, de amikor azzal biztattuk, hogy mi majd akkor is itt boldogítjuk, valahogy nem nevetett...

Végül, mire hazaindultunk, helyreállt a rend.

Az utazás helyszíneit megszakítva most következzenek a repülőről kattintott képeim.

Fez környékén

Még mielőtt Fezbe érkeztünk volna, átkeltünk az Atlasz-hegységen (ezúttal északi irányban), ezen a majdnem egész napos úton sokáig haladtunk 1000-1600 méter magas tájakon. Ez mintha Európa lett volna, azon belül is az Alpok! Ugyanis a hegyek közti völgyek zöld - élénk fűzöld - rétek és sűrű erdők szegélyezték az utat. Ide bizonyára több csapadék jut. Még egy zavarba ejtően európai városon is áthaladtunk - Ifrane a neve -, rendezett piros cseréptetős házsorok, rendes járdák, tisztaság, rend. Abszolút nem marokkói. Egyébként a felsőbb osztályok üdülő és síelő helye.

Az erdők pedig gyönyörű cédruserdők voltak, bár a buszból kiszállva és sétálgatva azt tapasztaltuk, hogy a környék kiábrándítóan szemetes. Az erdőben makimajmokat kerestünk, mert errefelé az is van. Ezt kicsit nehezen találtuk meg, de fáradhatatlan túravezetőnk presztízsügyet csinált belőle, hogy majomnézés nélkül nem mehetünk tovább... Kiszállt egy helyiektől nyüzsgő erdei kirándulóhelyen, "Várjatok itt", félóráig futott föl-le a környéken, majd bejelentette, hogy megvannak a majmok. A makik "kicsi, közönyös arca" az utazási iroda hivatalos útleírásából valódi szállóigévé vált köztünk...

Volubilis

Ez sincs messze Feztől, egy jelentős római kori város romjai. A fényképeket nézve rádöbbentem, hogy az egyetlen hely Marokkóban, ahol meztelen nők ábrázolását lehet nyilvánosan megtekinteni...

Fez

Fez (franciásan Fés) jelentős városa Marokkónak, a királyi városok egyike, nagyon régi: a IX. században alapították. Hatalmas nagy medinája van, állítólag 9000 utcácskából és sikátorból áll, egy igazi labirintus! Az idegennek tényleg lehetetlenség kiigazodni benne. Térkép használatával nem érdemes próbálkozni, utcanévtáblák csak arabul vannak (ha vannak) (GPS-re a szűk sikátorokban gondolni sem érdemes). Aki oda akar találni valahova, vagy eltévedt, legjobb ha egy helyi kölöknek ad pár dirhamot, hogy vezesse el.

Reggel elég hamar felébredtünk (azt már csak zárójelben jegyzem meg, hogy a szállásfoglalással itt is nagy gondok voltak, első éjszakánkat a szálloda ételszagú étkezőjének padlóján töltöttük matracokon, hálózsákjainkban), és még a közös vezetett városnézés előtt hármasban bevetettük magunkat a medinába. Érdemes volt, reggel még nem volt akkora a nyüzsgés, de a város hangulata azonnal megfogott. Lejtős-emelkedős kanyargós utcácskák, sárgára festett falak. Autók nem tudnak ide bejutni, a teherszállítás kézikocsikon vagy szamarakon történik.  Megpróbáltunk egy kört menni, amelynek végén visszajutunk kiinduló pontunkhoz, a Bab Boujeloud-hoz, de ez képtelenségnek bizonyult, szerencsére megjegyeztük, hogy hol merre fordultunk be, és így visszamentünk arra, amerre jöttünk, a végén már majdnem futva, hogy a megadott találkozási időpontra ott legyünk, vagy legalábbis ne késsünk sokat.

A közös városnézésen egy sötét öltönyös joviális úr vezetett körbe minket a városon. Érdekes élmény volt a bőrcserzők üzeme. Tekervényes közökön és udvarokon keresztül bementünk egy házba, ott sok lépcsőt fölfelé, majd egy teraszon találtuk magunkat, ahonnan egy jókora zárt udvarra lehetett látni, ahol a bőrösök dolgoztak. Számomra maga az udvar tágassága is meglepő volt a szűkös sikátorok után. A bőrösök szörnyű munkát végeztek, a cserzőlével vagy festőanyaggal teli kádakból pakolták ki és be a bőröket. A kádban álló fickóknak - ha jól láttam - volt derékig érő csizmájuk meg védőkesztyűjük, de így is igencsak egészségtelen munkának nézett ki. És nagyon büdös, ez a magas teraszról is jól érződött (a női látogatóknak mentalevelet osztogattak, hogy azt dugják az orruk alá). Közben a munkások folyamatosan felháborodottan kiabáltak fel a teraszra, hogy ne fotózzunk, erre helyi vezetőink azt mondták, nyugodtan fotózzunk, és hogy a munkáltatóval való nézeteltérés (hogy valahány napja nem kapták meg a pénzüket) miatt találták ezt most ki, hogy nem lehet fényképezni. Na mindegy, én csak egyet-kettőt kattintottam. Ezt követően végigmentünk egy több szinten át tartó bőrárubolton, ahol biztosítottak minket, hogy ez itt a legolcsóbb, de ha valaki mégis rákérdezett egy-egy árra, akkor majdnem rosszul lett az összeg hallatán, amely olyan nagy volt, hogy az alkudozást elkezdeni sem volt érdemes. Így aztán a boltosok és a nyilván jutalékra hajtó sötét öltönyös vezetőnk nagy szomorúságára csoportunk szinte semmit nem vásárolt.

Fezben is voltunk medreszben (iszlám vallási iskola, amely ma múzeum), szép volt itt is. Voltak még mecsetek és nem emlékszem már milyen szent épületek, ahová sajnos nem mehettünk be.

Délután egyénileg elmentünk királyi palota kapuit meg újvárost nézni, aztán közösen fel a város feletti dombra, az erődhöz, lenézni Fez medinájának kaotikus házhalmazára.

Este közös vacsora, na itt ettem azt, amitől rosszul lettem, két órával később hánytam is meg hasmenésem is volt, még szerencse, hogy ekkor már egy kényelmes, saját mosdós szobánk volt. A következő napot keksz-víz diétával töltöttem, szerencsére nem voltam már rosszul, de még pár napig eltartott, amíg teljesen normalizálódott a helyzet odabent. Egyébként másnap reggel továbbálltunk Fezből, pedig itt is el tudtam volna képzelni még egy napot.

Merzouga és a sivatag

Vártuk már ezt a napot - és most is vártam már, hogy ideérjen a blog -, amikor megnézzük a sivatagot.

Merzouga nevű településen aludtunk egy éjszakát, egy olyan szálláson, amely mögött körülbelül nyolc méterre kezdődött a homoksivatag. Valójában előtte is sok kilométeren keresztül haladunk a sivatagban, de az még a homok nélküli sivatag volt - kősivatag. A vöröslő homokdűnék már messziről látszottak, és egyre közelebb kerültek, amikor Gábor intett a sofőrnek, hogy itt balra, majd letértünk az útról, bele a nagy semmibe, azaz út nem volt, csak mentünk a porban, amelyet össze-vissza átszelő keréknyomok jelezték, hogy minek úttal vacakolni, amikor lehet toronyiránt is közlekedni. Hamarosan csinos  épületcsoporthoz értünk (amolyan berber stílusú vályogépület), pálmafákkal körülvéve. Az épületszárnyak udvarokat vettek körül, kis kertekkel, az egyik udvaron medence is volt, bár kicsit túl nagy homoktartalmú vízzel.

Nap közben itt pihengettünk, majd késő délután indultunk a homoksivatagba. Különleges homok van errefelé, vörös árnyalatú (azaz: mikor milyen, a fényviszonyoktól függ), Erg Chebbinek hívják egyébként a Szahara eme nyúlványát, közel az algériai határhoz.

A homokban mezítláb mentünk, úgyis tele ment volna vele bármely lábbeli, és olyan kellemesen meleg, finom homok volt. Jókedvű kis kirándulás volt, lerohantunk a homokdűnék tetejéről, aztán felkapaszkodtunk a következőre. Közben a fényképezőgépet folyamatosan eltettem és elővettem, mert valamit mindig fényképezni kellett, a sivatag ugyanis szép: a homokdűnék szépen ívelt vonalai, a többiek éles árnyéka a homokban, a nagy vörösessárga táj a kék ég alatt. Szívesen elbóklászgattam volna még hosszabban is.

Volt fakultatív tevegelés is, volt aki befelé, én a kifelé menő karavánban utaztam. Az mindenesetre jó dolog, hogy a turistatevékre nagy fémkapaszkodót szerelnek - a jókora nyereg alapfelszerelés -, kapaszkodtam bele keményen, főleg lejtőkön éreztem, hogy tevémnek kicsit bizonytalanok a léptei, billegett jobbra-balra. Egyébként az tevevezetők úgy választják meg a tevegelési útvonalat, hogy inkább hosszabb legyen, de ne legyenek benne meredek emelkedők és lejtők, mert azt nem annyira szeretik a jószágok.

A sivatagból kifelé menet feltámadt a szél, kaptunk egy homokvihart. Na jó, nem egy igazi homokvihart, csak olyan kicsit, de arra épp elég volt, hogy telemenjen a fülem homokkal, pedig a teve tetejére kevesebb homok jut fel. De összességében szerencsénk volt az időjárással, mert az előző napokon erősen szeles idő volt, meg utána is, de amikor benn voltunk a homokozóban, nagyrészt szélcsend volt.

Este, vacsora után volt berber est is. Ennek fő műfaja a dobolás, amelynek előadói a szálló személyzetéből kerültek ki. De a mi berberjeink aktivizálták a nézőket is: egyszer csak azt mondták, jó, akkor most a magyar csoport énekeljen valamit. Aztán francia csoport is énekelt, majd megint mi... Megállapítottuk, hogy a magyar népdalok többnyire szomorúbbak, mint a nagy világátlag. Még egy kis körtánc is volt, de ebben csak lelkes nézőként vettem részt.

Kasbák földjén

Hát ez kicsit olyan sablonos-útikönyves cím lett. Lehet hogy "Berberek földjén" jobb lett volna? Vagy nem is kasba, hanem kasbah?

Tehát az Atlasz-hegységtől délkeletre járunk, Marokkó "alsó" részén, ahol mindössze a lakosság 10 százaléka él. Az itteni tipikus épület a kasba, amely agyagból tapasztott, négyszögletes erődszerű építmény. Egy tisztességes kasbának van négy kis saroktornya, rajta lőrések, valamint díszítő motívumok. Errefelé a mai épületek is a régi kasbák formáját igyekeznek követni, és az agyagból való építés sem veszett ki.

A nagy képen Ait Benhaddou városa látható, a dombra épült igen látványos régi városrész kasbák egész halmaza (a világörökség része). Manapság nevezetes filmforgatási helyszín, itt készült pl. a Mennyei királyság (abban is a középkori Jeruzsálem) és az Arábiai Lawrence. A dombtetőn megvártuk a naplementét. De nagyon szeles időnk volt, a szélt csak fújt, fújt, a nap pedig nem akart lemenni, aztán pedig nagy hirtelen és nem is túl látványos körülmények közt merült le a hegyek mögé.

Na, szóval az útba ejtett városokban mindig kasbát néztünk (lásd a képaláírásokat). Emlékezetes még tinerhiri szállásunk, ahol az eredeti terv szerint teraszon és berber sátorban aludt volna a csoport, a csoportnak azonban a szeles idő miatt ez nem tetszett annyira, és Gábor intézett szobákat. Csak néhányan aludtunk kinn a berber sátorban, amely nem is volt igazi berber sátor, mert csak három oldala volt, de lényeg az, hogy a szélvédett sarkokat megkeresve végül remekül aludtunk benne. Hangulatos volt. (Kár, hogy nincs róla kép. Na majd talán valakitől.)

(Ideírom, mert már régen: kattints a kis képekre! Ezután szépen végig lehet lépkedni a képeken nagy méretben.)

Átkelés az Atlaszon

A mai bejegyzésben átbuszozunk az Atlasz-hegység egy magas hágóján Marrakesből a hegység déli oldalára, és közben a buszos közlekedésünkről mesélek. Jó lesz?

Szóval a Tichka-hágón mentünk át, amelynek legmagasabb pontja 2260 m magasan van. Odáig fantasztikus, sok-sok-sok kanyarral tűzdelt út vezetett. Egyébként elég forgalmas út, talán az Atlasz-hegység legjelentősebb átkelőhelye. És elég jó minőségű is, ahhoz képest különösen, hogy a magasabb részeken kap bőven hóból-jégből is, láttunk sorompókat, amelyek arra szolgálnak, hogy durva havazás esetén lezárják az utat. Út közben láttunk a hajtűkanyar közepén vízfelforrás miatt leállított kamiont, meg Franciaországból idáig elautózott Citroen és Renault old timereket, a kisautók derekasan küzdtek felfelé az emelkedőn.

Az Atlasz gerinceinek túloldalán egy szárazabb, kietlenebb, vadabb tájra értünk.

A buszunkról

Fehér Mercedes, ott volt az egyik képen, 16 személyes + sofőr. Hát nekem nem jött be olyan nagyon: számomra szűkös és kényelmetlen volt, fejtámla nincs, a lábtér a lehető legminimálisabb, a magunknál tartott kis csomagot vagy az ölünkben szorongattuk, vagy inkább miután bepaszíroztuk magunkat az ülésekbe, bepakoltuk középre, a kis közlekedőtérbe. Sofőrünk a nagy csomagokkal minden induláskor megoldott egy húzós 3D optimalizálási problémát, hogy hogy is férjen be a csomagtérbe. Viszont kétségtelenül gyors és strapabíró járgány volt, az emelkedőkön is bátor záróvonal-átlépkedéssel előzgettük a többnyire nálunk lassúbb járműveket.

A buszhoz járt egy helyi sofőr, aki egy jókora barnamedvére hasonlított leginkább, és amíg nem tudtuk a nevét, a Maci Laci és Ali baba beceneveket kapta. Amúgy rendben volt, korrektül odatalált mindenhova. Itthoni szemmel feltűnő volt, hogy a sebességkorlátozás táblákat mennyire tisztelte, már messziről rendesen lelassított. Amúgy olyan tipikus déli közlekedési stílus volt, különösen a nagyvárosokban.

Két váratlan kalandunk is volt a busszal. Az egyik egy durrdefekt volt, olyan 70-nel mehettünk, amikor egy durranás, és elkezdett a bal hátsó durván zötyögni. Ali baba fél órán belül tökéletes kerékcserét hajtott végre az országút szélén, még arra is fel volt készülve, hogy a végén megmoshassa kezét.

A másik eset utunk legvégén, a repülőtérnél történt. Odaértünk valamikor este 11 és 12 közt (a repülőnk 2:20-kor indult), kiszálltunk, majd a csomagjainkat nem tudtuk kivenni, mert beragadt a hátsó ajtó. Emberünk kísérletezett mindenfélével, de csak nem nyílt ki. Aztán beült a buszba, és elhajtott, hogy valahol kinyittassa a fránya ajtót. Gondoltam, hogy nem fog hamar előkerülni, mert a casablancai repülőtér éjjel félórányira van várostól. Szóval ott vártunk a repülőtér bejáratánál, eltelt fél óra, egy óra... Ideje volt kigondolni a B és C terveket, hogy mi lesz, ha nem ér vissza a becsekkolás végső határidejére. Elutazunk csomagok nélkül, és azt valahogy utánunk küldik? Nem szállunk fel a repülőre, hanem megpróbáljuk átiratni a jegyünket egy későbbi járatra? Végül másfél óra után került elő - még idejében -, egy betört hátsó ablakkal. Ez is megoldódott.

Utunk csúcsa: a Toubkal-túra

Bevezetés

A Toubkal az Atlasz-hegység legmagasabb csúcsa, 4167 méter magas. Most már elmondhatom, hogy felmentem erre a négyezres csúcsra.

A Toubkal meghódítása három napot vett igénybe:

1. nap: Buszunkkal elmentünk az indulási pontra, Imlilbe (1740 m). Innen gyalog fel az első szállásunkig, Aroumdba (1920 m) (közben a csomagok teherautóval).

2. nap: Innen a Toubkal-menedékházig túráztunk (3207 m), a csomagjaink egy részét öszvérek vitték.

3. nap: A menedékháztól meredeken fel a csúcsra (4167 m), majd le menedékházhoz, innen pedig vissza Aroumdba (1920 m).

Ez persze rengeteg logisztikázással jár, csomagok kipakolása, átpakolása, szét- majd később összepakolása.

Hasszán barátunk és a helyi vezetők

"Hasszán barátunk" - ez a fordulat az útról szóló ismertetőben szerepelt, mégpedig úgy, hogy Aroumdban szállás Hasszán barátunk házában. Hasszán az utazási iroda legfőbb kinti kapcsolata, állítólag sok évvel ezelőtt egy "Helló, nem tudod hol lehet itt szállást kapni?" kérdéssel kezdődött az ismeretség egy faluban, valahol az Atlasz-hegységben. Hasszán barátunk a turizmusból él, és gazdag embernek számít, pedig még nincs 30 éves.

Hasszán meghívta az egész csoportot a házukba Marrakes környékén egy mentateára. Jó nagy, módos ház, de sokan is lakják: az idős szülők, sok gyerek, testvérek, unokatestvérek. A felső szinten nagy terasz, és egy jókora szoba rengeteg pamlaggal és párnával, ahol az egész csoport le tudott ülni. Kaptunk a teához kicsi édes valamint még édesebb süteményeket. Aztán megmutatták a ház körüli birtokot, ahol elsősorban olajfák és gyümölcsfák voltak, kiépített öntözővezetékekkel.

A Toubkal-túrára helyi vezetők jöttek velünk, akik Hasszán rokonai és üzletfelei közül kerültek ki, egyúttal ők üzemeltették az aroumdi szálláshelyet, és időnként szakáccsá is átvedlettek.

Aroumdi pillanatképek

A falu körül a völgy virágzó almafákkal volt tele. Ilyen magasságban Marokkóban megjelennek a mi mérsékelt égövi növényeink. Ahhoz képest Marrakesben szinte az alma volt a legdrágább gyümölcs.

Bőven volt időnk sétálni a faluban. Az egyik helyen egy kisgyerek a tenyerét tartotta, valószínűleg pénzt szeretett volna. Erre mit csinál a magyar csoport? Sorra mindenki barátságosan belepacsizott a gyerek tenyerébe. :)

És este a sötét égbolt a szikrázó csillagokkal...

A túra: I. felvonás

A menedékházig jó tizenkilométeres túra vezetett, szintkülönbség 1300 méter. Ez olyan kellemesen fárasztó út, a terep nem volt túlságosan nehéz, kora délután értünk oda. Tényleg szép út volt, körülöttünk egyre kopárabb, majd egyre havasabb hegyekkel. Az időjárással az egész túra alatt teljes mértékben elégedettek lehettünk, végig sütött a nap, szinte nem is láttunk felhőt. Pedig az is könnyen megtörténhetett volna, hogy a csúcsra olyan felhőben érünk fel, hogy az orrunkig sem látunk. Vagy akár eső, havazás...

Út közben meglepetésemre volt még egy apró falu, Sidi Chamharouch (olyan 2300 m körül), amelyet már tényleg csak gyalog és öszvéren lehet megközelíteni. Hát ezért láttunk útközben a turistákon és a turistákat kiszolgáló helyieken kívül egyszerű kendős asszonyokat is az ösvényen ballagni.

És itt hadd mondjam el azt az arab szót, amit az úton mindannyian megtanultunk, mert annyit hallottuk helyi vezetőinktől: Jella, jella. Azaz gyerünk, gyerünk.

A menedékházat állítólag franciák építették franciamenedékház-stílusban. Zsúfolt szállás volt, az a szoba, ahova én kerültem, kb. 26 személyes, szorosan egymás mellé helyezett emeletes ágyakkal. Benne különböző emberek, angol és spanyol beszédet lehetett hallani (a magyaron kívül). Levegő alig volt benne (na persze, a magasság miatt is, de éjszaka a szuszogó emberek elhasználták azt a keveset is), alig tudtam aludni itt egy keveset. Csak telt az idő, én feküdtem, és néha hallottam valakinek az óráját pittyenni - szerintem az egész órákban pittyent egyet. A többiek is rosszul aludtak itt.

Nagyjából a menedékház magasságában kezdődött az összefüggő hótakaró. Persze nap közben olvadt. Láttunk síléces turistákat is, teljesen jól le lehetett siklani.

A túra: II. felvonás (illetve levonás)

Hajnalban még sötétben keltünk, hogy 6 óra körül elindulhassunk fel a hegyre. Nagyon-nagyon morcosan, kialvatlanul és fejfájósan keltem fel.

Felcsatoltuk a hágóvasakat, felvettük minden ruhánkat, amit hoztunk, mert még 0 fok alatt volt, aztán neki a hegynek. Ja igen, a hágóvasak. Ez ilyen bakancsra csatolható dolog nagy vasfogakkal, azzal lehet havas-jeges meredek hegyet hágni. Helyi szolgáltatóktól béreltük jó pénzért. De nem volt benne sok köszönet, ezeket a hágóvasakat kíméletlenül használják, amíg teljesen tönkre nem mennek, a beállító csavarok és a tartóhevederek többnyire csak alig-alig használható állapotban voltak. Szóval a csoportban alig akadt, akinek ne lett volna problémája vele. Volt, akinek az első száz méter után leesett, aztán újra, persze a túravezetőink igyekeztek segíteni mindenkinek. Az enyém eleinte még jónak nézett ki...

Nem véletlenül írtam ilyet, hogy II. felvonás, mivel a dráma műfajába tartozott ez a túra. Küzdelem. Majdnem 1000 méter fel, néhány kilométeren, nagyon meredeken, a levegő ritkulását jól éreztük.

És minden alkalommal előjön a kérdés, amin el lehet rágódni: miért is indul el az ember egy ilyenre?

Hogy elmondhassam, hogy felmentem. Hogy mintegy mellesleg megemlíthessem az érdeklődőknek, hogy igen, 4167 méter.

"Mert ott volt."

Talán mert mégiscsak egy élmény.

Csúcsélmény. Csúcsfotóval, csúcscsokival.

Mindenképpen fel akartam jutni.

Az utolsó szakaszon a lassú de folyamatos vánszorgás taktikáját választottam. Kevés levegő, kevés alvás, fáradt izmok. De fejben kell megcsinálni, mint tudjuk.

Egyébként más utakon hasonló nehézségű csúcsokra általában a csoport kevesebb mint fele jut fel, mondjuk úgy a harmada. Ide a 15 fős csoportból 12-en felértünk, azaz csak 3-an fordultak vissza, de a java részét ők is megtették (Gábor túravezetőnk önfeláldozóan lemondott a csúcshódításról, valamint az Eupolisz-zászló önfeledt lobogtatásáról :) és lekísérte őket, míg velünk a helyi gájdok jöttek fel). Szóval igazán sportos, kitartó csoport volt ez.

És egyszer csak felértünk, hurrá, egy fotózáshoz még összeszedtem magam, aztán leroskadás egy helyes kőre, a távoli panoráma szemlélése. Pár perc múlva spanyol túrázók érkeztek fel, nekik láthatóan több energiájuk maradt örömködésre.

Lefelé sem volt könnyű. Ahol tömör volt a hó, jól tartott a hágóvas, de aztán... A menedékház előtti igen meredek havas szakaszon már nagyon nehéz volt, az olvadó laza hó nem tartott meg. A lábaim minden második lépésnél elkezdtek csúszni, a túrabotnak köszönhettem, hogy nem estem el. Nagyon nehezen, lassan tudtam csak haladni. Rájöttem, hogy az én hágóvasamnak lábanként kettővel kevesebb foga volt, mint a normál konstrukciónak. De aztán volt egy pillanat, amikor a bot sem tartott meg, fenékre estem, még csúsztam is valamennyit lefelé, lábakkal az ég felé. Az egyik botom is eltörött, a teleszkópos illesztés csavarjánál, valószínűleg ráeshettem. Pedig ez volt az első útja...

A menedékházhoz vert seregként érkeztem le, legutolsóként. "Fejkendős" Hamid, a vezetőnk bevárt, és megnézte, mit szerencsétlenkedek, próbált segíteni... Aztán a ház előtti padra szinte erőtlenül rogytam le, lépni sem tudtam már.

Pedig nem ez volt a túra vége, innen még le kellett menni Aroumdig.

Egyórás pihenő után annak is nekiindultunk, mentünk-mentünk lefelé, a tegnap még szép és élvezetes szakaszt most már nagyon untam, és alig vártam hogy megérkezzünk. Este volt már, mire a szállásunkra értünk.

Összesen 960 méter szintkülönbség felfelé és 2200 méter lefelé egy nap alatt, ez nem semmi.

Három szakasz, három majdnem-belehalás egy nap.

Az izomláz utána egy hétig tartott, a következő napokon igazán vicces mozgásformákat adtunk elő az útitársakkal a lépcsőkön.

Gasztronóm élményeim

Étkekről úgy általában

A Dzsemma El Fnán evésről volt szó, most legyen itt egy általános gasztrobejegyzés. Mit ettünk Marokkóban?

Ettünk például harira levest (egyes helyeken marokkói leves néven, egyesek szerint "harakiri-leves"), amely könnyed és finom, csak ajánlani tudom mindenkinek! Van benne csicseriborsó, zeller meg más zöldségek, és egy kevés tészta, sáfrány, a jobb változatok paradicsomosak, ami meghatározza a színét és az ízét, de anélkül sem rossz.

Marokkói kötelező kaja a tadzsin (tajine), amely speciális csúcsos tetejű agyagedényekben készül, lényege, hogy felvagdosott zöldségek vannak benne, meg némi hús (csirke vagy bárány), és ezt így hagyják együtt főni a saját levében. A jó tadzsin illatos és szép színes a sokféle zöldségtől.

A kuszkusz fűszerekkel kevert búzadara, valamilyen szafttal meglöttyintve, plusz hús és zöldségek. A mi esetünkben a kuszkuszevés úgy nézett ki, hogy megettük a húst és a zöldségfélét némi darával, és az ezt követően fennmaradó félvödörnyi darával már nem tudtunk mit kezdeni... A nyársas sült húsokat az előzőben említettem, ezt helyenként a számomra megtévesztő kebab névvel illették.

A pastilla elég érdekes dolog, mint egy nagy sütemény, a tetején porcukor és fahéj, a belsejében tészta és csirkehús. Hát igen, kicsit bizarr... de Emilinek például nagyon bejött, míg Kinga kínjában sózni próbálta...

Ezek voltak a lényegesebb kaják, illetve meg kell említeni a lapos, tömör, de jóízű helyi kenyeret, és az étkezés előtt előételként felszolgált olivabogyót.

Szóval ha tehettük, étteremben vacsoráztunk, ami itthoni mércével nagyon olcsó is volt.

Nem mondanám, hogy mindig minden finom volt. Többször előfordult, hogy nem használtak fűszereket - pedig állítólag arról híres a marokkói konyha -, és mi kilószám döntöttük bele a sót, hogy legyen valami íze. Vagy fűszereztek, de valahogy nem jött ki jól, vagy tán csak a mi szájízünknek nem felelt meg, például a túl sok korainder elég irritáló tud lenni. Volt amikor a kuszkuszba vagy tadzsinba öreg rágós csirke került, vagy leginkább csak a csontosabb részek, vagy aki hallal kérte, az is ráfázott, mert lehetetlennek tűnt a sok szálka közül kipiszkálni az ehető részeket. Az az igazság, hogy az út vége felé már elmúlt az új ízek varázsa, és azt néztük, nem lehet-e egy jó pizzát enni valahol (nem lehetett).

Az éttermek tipikus reggelije turistáknak - azt hiszem elsősorban a francia hatásokra  - creppe (palacsinta), ehhez némi lekvár, méz, vaj, illetve van sajtos változat is, croissant. (Figyeljük meg a fenti képen az asztalon alátétként használt vékony zsírpapírt, amely roppant praktikus dolog: ugyanilyet kaptunk szalvétának, és a számla végösszegét is ezen számolták ki.) Inni pedig... ja de itt jöjjön egy új alcím:

Italok

...kávé vagy mentatea, valamint frissen facsart narancslé. A helyben facsart narancslé nagyszerű dolog, finom édes, de nem túlságosan, ebből mindig jól esett egy pohárnyi. Emlékezetes a Toubkal-túrán kb. 2900 méter magasságban a turistaösvény mellett felbukkanó kis büfé, ahol helyben facsarják a narancsokat (amelyeket nyilván öszvérek hoztak fel, de nem is volt túl drága), valamint voltak hideg forrásvízzel hűtött üdítők.

A mentatea is alapdolog. A kancsót megtömik mentalevéllel, gyakran zöldtea is kerül bele, aztán jó émelygősre túlcukrozzák az egészet. A déli vidékek barátságosabb falusi szállásain érkezésünkkor mentateával kínáltak minket. Ez a "berber whiskey".

Alkoholt Marokkóban nem isznak, iszlám ország lévén, és úgy tűnik, ezt be is tartják. Bár van marokkói sör és bor, de csak a külföldi vendégek kedvéért. Éttermekben általában nem lehet alkoholfélét kapni, az alkohollelőhely a bevásárlóközpontok elkülönített részlegében volt, így egy párszor a szállodánkban rendeztünk borozós beszélgetős estéket. (Ahogy a végére elneveztük: felolvasóestet. :) ) Ja és nem beszélve az otthonról hozott kötelező felszerelésről, a minél töményebb védőitalról, amelyet helyi étkek előtt és/vagy után kell fogyasztani. Szóval jól elvoltunk.

A tér

A Dzsemma El Fna Marrakes központi tere, amelyet az UNESCO a világörökség részei közé emelt.

De nem ám a tér építészete vagy szépsége miatt! Hanem a téren nap mint nap zajló élet kapta meg a címet, a kulturális hagyományőrzés, ahogy az erről szóló táblán olvashattuk. Késő délután, este indul be a nyüzsgés. Mutatványosok, zenészek, akrobaták, kígyóbűvölők, jövendőmondók a tér egyik részén, a másikon kifőzdék, sütödék, ahol a pincérek minden eszközt bevetve próbálják rábeszélni a járókelőket, hogy hozzájuk üljön be, mert ott a legjobb minden. A nézelődő, sétáló emberek tömege pedig mindenütt ott kavarog. Állítólag az arab világ egyetlen városának sincs ilyen élettel rendelkező tere. Mostanában a horgászbottal való üdítősüveg-halászat az egyik menő játék.

Nap közben tényleg semmi különös, csak egy lapos szürke tér átmenő forgalommal, csak néhány bágyadt kígyóbűvölő nyekergeti hangszerét. Érdekes módon a rengeteg sütöde, kajálda bódéját mind egy szálig lebontják napközbenre, és délután kezdik újra felépíteni. (Azt tippelem, emögött valamilyen tisztasági rendelet lehet.) Állítólag több magyar utazási iroda csak egynapos látogatást szervez Marrakesbe az utasok tipikusan tengerparti szálláshelyéről, ahova délután visszaindulnak. Ők nem értik, mi a francért próbálják ezt a teret érdekesnek beállítani.

Egy hangulatos vacsora a Dzsemma El Fna valamelyik kifőzdéjében: ezt nem lehetett kihagyni (de csak a Toubkal-túra után, a biztonság kedvéért). Én Laciékhoz csatlakoztam, akik csigát enni invitáltak. Ezt is ki kell próbálni valamikor az életben. Itt a képen éppen csigát főznek, a nagy üstben fűszeres lé fő, púposra megrakva csigákkal. Gondolom ez ilyen francia hatás lehet. Hát, megettem az adagomat, de a jövőben sem leszek nagy csigapusztító.

Ezt követően egy hagyományosabb sütödés helyre ültünk be, ahol a képen látható nyársas bárányhúst ettem, jó volt. Eközben Laci nem érte be a csigával, elment arra a helyre, ahol kecske- és más állatfejek voltak kirakva, és kért egy adag... kecskeagyvelőt! Na, én erről először hallani sem akartam, de mivel épp mellettem ette ezt az izét, megkóstoltam, egész jó volt. Hangulatos vacsora volt, bár közelről nézve kicsit turistakiszolgáló nagyüzem jellegű, a főnök folyamatosan hajtotta a dolgozókat, hogy haladjon a kiszolgálás.

A következő bejegyzésben marokkói étel-ital-témák, ha már erre került a szó.

Marrakes

Marrakes talán a leg-igazán-marokkóibb város.

(Igazából Marrakech, de maradjunk a magyarosabb írásmódnál.)

A vörös város. Minden épület vörös színű, kicsit olyan narancs-terrakotta-rózsaszínes árnyalatok felé eltolva. Ez a hagyományos szín az agyagból tapasztott falakból ered, de még a modern épületek (lakópark, bevásárlóközpont) is kivétel nélkül ilyen színűek. Na jó, azért van igen ritka kivétel, az alábbi képek egyikén fel lehet fedezni, megfejtéseket kommentben kérem. :)

Két napot töltöttünk itt, egyet a Toubkal-túra előtt, egyet pedig utána, de itt most egybemosom a kettőt.

Reggel kilépve az első benyomások, hogy jé, itt egész más emberek mászkálnak az utcán, a nők kendőben - nem mind, de mondjuk kétharmadrészt -, a férfiak egy részén pedig a dzsellaba nevű hagyományos marokkói viseletet látni, amely egybeszabott hosszú zárt ruha, gyakran kapucnival.

És sajnos utálják, ha fényképezik őket. Volt több olyan szituáció az út során, amikor rámszóltak emiatt, vagy csak valami kézmozdulattal jelezték nemtetszésüket. Állítólag egy kivétel van, ha pénzt adsz a fényképezésért, de efféle üzleteket én nem próbáltam kötni. Meg nem is voltam olyan ügyes, mint Canon-fényképezős útitársnőnk, aki észrevétlenül, csípőből (kihajtott kijelzővel) hangulatos kis életképeket csinált a helyiekről.

Kezdjük talán a Koutoubia-mecsetnél, amely a város központjában található. 68 méter magas minaretje a város jelképe. Ennél magasabb épület Marrakesben nem épülhet. A minaretek Marokkóban ilyen masszív szögletes tornyok (a Magyarországról is ismert karcsú török minaretekkel szemben), és - aki esetleg nem tudná - a müezzin innen szólítja imára a híveket naponta ötször, ma már mindenütt hangszórókból, hangfelvételt lejátszva. A müezzin recsegő-éneklő "Allah akbar" kiáltása megszokott hangulati eleme a kinti tartózkodásnak. Az első hajnali müezzin jóval napkelte előtt, úgy négy óra körül van, ráadásul olyankor extra hosszú változatot nyomnak; de egy idő múlva a rutinosabb útitársak már fel sem ébredtek rá.

Hú, de ez csak egy kitérő volt. Még azt akartam elmondani, hogy a minaret tetején az az akasztófa állítólag azért van, mert régen a süketeknek zászló felvonásával jelezték az ima idejét. Hát, nem tudom elfogadható magyarázat-e ez... akkor miért nem egy egyszerű árbocrudat tettek oda?

Vannak aztán a szukok, amelyek a medina (óváros) piaccá változott utcácskái, amelyeket gyakran le is fedtek a bolttulajdonosok. Apró üzletek követik egymást, vannak szakadtabbak és szebbek, nagy áruválasztékkal. Ember ember hátán, pörög az üzletmenet. Másfél méterenként más benyomások érik az embert. A szukokban helyhiány és embersűrűség miatt igazán jól fényképezni nem tudtam.

A medresz is egy tipikus marokkói építmény, amely muszlim vallási iskola volt, ma múzeum, szép, arányos formájú belső udvarral, gazdagon díszített falakkal, és kicsi, sötét cellaszerű szobákkal.

 

Hogy hol jártunk még, az kiderül a képaláírásokból (szokás szerint kisképre kattintva nagykép lesz). A város nevezetes főtere, a Dzsemma El Fna a következő bejegyzésben kerül terítékre.

Megérkeztünk

Rómán keresztül repültünk Marokkóba, Alitáliával. (A fedélzeten ki is próbáltam egyik gépen a fehér, másikon a vörös olasz bort, gondolván, ki tudja lesz-e részünk ilyenben Marokkóban.) Este 7-kor indultunk Budapestről, és 11 után érkeztünk Casablancába, de ez itthoni idő szerint már éjjel 1 óra. Innen a kisbuszunkkal azonnal átmentünk Marrakesbe, ahol az első szállásunk volt, és az első marokkói napunkat töltöttük.

Itt rögtön el kell mondani, hogy Marokkó ugyebár nem Európa, kicsit más mentalitással történnek a dolgok. A szállásfoglalással körülbelül 10-ből 9 és fél esetben volt valami kisebb-nagyobb probléma, általában az, hogy bár volt foglalásunk, nem vették azt komolyan, a szobákat kiadták másnak. Szegény túravezetőnk szinte minden érkezéskor idegeskedhetett, mi utasok viszont lazák és elnézőek voltunk (némileg az utazási iroda előzetes felkészítésének is köszönhetően). Nos, éjjel 1-2 óra tájban, megérkezve a szállásunkra, kiderült, hogy szoba az nincs (majd lesz a következő éjszakán), de elalhatunk a közös szalonban, vagy a tetőteraszon. Felmérve a helyzetet, miszerint a szalon levegőtlen, odakint viszont kellemes langyos idő van, szinte mindenki a kinti alvás mellett döntött. Elsőként vonszoltam ki egy matracot a terasz egyik sarkába, rá hálózsák, és már dőltem is le vízszintes pozícióba, mert már nagyon aludni akartam.

És itt jött az első marokkói élmény, amely nem látható dolog volt, hanem illatokról szólt! Éjszaka, ha másik oldalra fordulva kicsit magamhoz tértem, mindig éreztem valami illatot, amit az éjszakai szellők hoztak. Sülő péksüteményeket, majd fűszerek illatát, talán virágokat is.

Egyébként a marrakesi szállásunk, ha nem is volt magas komfortfokozatú, de igen hangulatos belső udvara volt zöld növényekkel, gondosan kialakított, és alaposan díszített falakkal és ajtókkal. (Kattints a kis képekre!)

Ennyit mára, holnap vár minket Marrakes.

Bevezetés, avagy "miért éppen"

– Miért éppen Marokkó? – kérdezte Gábor, a túravezetőnk, miközben a Ferihegyi repülőtér biztonsági vizsgálatához sorbanállva éppen az övtáskát és a derékszíjat próbáltam lefejteni magamról.

Marokkó nekem már régi tervem volt, ha jól számolom 5 és fél éves. Ennyi időn keresztül mindig valami közbejött, ami miatt nem tudtam eljutni Marokkóba. Kezdett a dolog olyan soha be nem teljesülő álom kategóriába esni. De az idén tavasszal eljött az idő.

Hogy miért éppen? Eddigi barakás útjaimon mindig beszédtéma volt Marokkó, aki részt vett azon az úton, csak lelkesedéssel tudott beszélni róla. Legelőször Gyöngyvér a vulkántúrán mondott róla szépeket, aki később megmutatta a csodálatos képekkel teli Marokkó-fényképalbumát is; aztán Miklós is szinte rajongással mesélt róla thaiföldi utunk estéin, aki egyébként biztos volt benne, hogy még visszamegy oda. Tavaly a török út ismerkedő estjén valahogy úgy esett, hogy mindenki Marokkót emlegette, úgyhogy a következő három kérdésre kitért mindenki: hogy hívnak, mivel foglalkozom, voltam-e már Marokkóban, illetve mennyire szeretnék oda eljutni...

Látni Marrakes ezeregyéjszaka-mesebeli városát, sivatagban szép formájú homokdűnéken mászkálni, feljutni a 4000 méter feletti Toubkal csúcsára, elveszni Fez medinájában...

Szóval ilyeneket gondoltam Ferihegyen, az úteleji várakozás jóleső állapotában.

 

Tények az útról

...amelyekre rá szoktak kérdezni, ezért jobb most tisztázni.

Milyen hosszú út volt? – 2 hét.

Mikor? – 2010. április.

Ki szervezte? – Eupolisz.

Mivel utaztunk? – Repülővel. Marokkóban volt egy kisbuszunk, azzal jártuk körbe az országot.

Hányan voltunk? – 15-en, plusz egy túravezető.

Útitársak milyenek? – Lelkesek, sportosak, jófejek, átlagéletkor harmincegynéhány év.

És amúgy milyen volt? – Jó. :)

Marrakesi üvegajtó címkékkel. A képen magyar utazási irodák emblémáit rejtettük el. Sikerül-e megtalálnod őket?

 

Csapatkép a sivatagól.