Marokkó

Marokkóban jártam! Útinapló-féle, fotókkal.

Utunk csúcsa: a Toubkal-túra

Bevezetés

A Toubkal az Atlasz-hegység legmagasabb csúcsa, 4167 méter magas. Most már elmondhatom, hogy felmentem erre a négyezres csúcsra.

A Toubkal meghódítása három napot vett igénybe:

1. nap: Buszunkkal elmentünk az indulási pontra, Imlilbe (1740 m). Innen gyalog fel az első szállásunkig, Aroumdba (1920 m) (közben a csomagok teherautóval).

2. nap: Innen a Toubkal-menedékházig túráztunk (3207 m), a csomagjaink egy részét öszvérek vitték.

3. nap: A menedékháztól meredeken fel a csúcsra (4167 m), majd le menedékházhoz, innen pedig vissza Aroumdba (1920 m).

Ez persze rengeteg logisztikázással jár, csomagok kipakolása, átpakolása, szét- majd később összepakolása.

Hasszán barátunk és a helyi vezetők

"Hasszán barátunk" - ez a fordulat az útról szóló ismertetőben szerepelt, mégpedig úgy, hogy Aroumdban szállás Hasszán barátunk házában. Hasszán az utazási iroda legfőbb kinti kapcsolata, állítólag sok évvel ezelőtt egy "Helló, nem tudod hol lehet itt szállást kapni?" kérdéssel kezdődött az ismeretség egy faluban, valahol az Atlasz-hegységben. Hasszán barátunk a turizmusból él, és gazdag embernek számít, pedig még nincs 30 éves.

Hasszán meghívta az egész csoportot a házukba Marrakes környékén egy mentateára. Jó nagy, módos ház, de sokan is lakják: az idős szülők, sok gyerek, testvérek, unokatestvérek. A felső szinten nagy terasz, és egy jókora szoba rengeteg pamlaggal és párnával, ahol az egész csoport le tudott ülni. Kaptunk a teához kicsi édes valamint még édesebb süteményeket. Aztán megmutatták a ház körüli birtokot, ahol elsősorban olajfák és gyümölcsfák voltak, kiépített öntözővezetékekkel.

A Toubkal-túrára helyi vezetők jöttek velünk, akik Hasszán rokonai és üzletfelei közül kerültek ki, egyúttal ők üzemeltették az aroumdi szálláshelyet, és időnként szakáccsá is átvedlettek.

Aroumdi pillanatképek

A falu körül a völgy virágzó almafákkal volt tele. Ilyen magasságban Marokkóban megjelennek a mi mérsékelt égövi növényeink. Ahhoz képest Marrakesben szinte az alma volt a legdrágább gyümölcs.

Bőven volt időnk sétálni a faluban. Az egyik helyen egy kisgyerek a tenyerét tartotta, valószínűleg pénzt szeretett volna. Erre mit csinál a magyar csoport? Sorra mindenki barátságosan belepacsizott a gyerek tenyerébe. :)

És este a sötét égbolt a szikrázó csillagokkal...

A túra: I. felvonás

A menedékházig jó tizenkilométeres túra vezetett, szintkülönbség 1300 méter. Ez olyan kellemesen fárasztó út, a terep nem volt túlságosan nehéz, kora délután értünk oda. Tényleg szép út volt, körülöttünk egyre kopárabb, majd egyre havasabb hegyekkel. Az időjárással az egész túra alatt teljes mértékben elégedettek lehettünk, végig sütött a nap, szinte nem is láttunk felhőt. Pedig az is könnyen megtörténhetett volna, hogy a csúcsra olyan felhőben érünk fel, hogy az orrunkig sem látunk. Vagy akár eső, havazás...

Út közben meglepetésemre volt még egy apró falu, Sidi Chamharouch (olyan 2300 m körül), amelyet már tényleg csak gyalog és öszvéren lehet megközelíteni. Hát ezért láttunk útközben a turistákon és a turistákat kiszolgáló helyieken kívül egyszerű kendős asszonyokat is az ösvényen ballagni.

És itt hadd mondjam el azt az arab szót, amit az úton mindannyian megtanultunk, mert annyit hallottuk helyi vezetőinktől: Jella, jella. Azaz gyerünk, gyerünk.

A menedékházat állítólag franciák építették franciamenedékház-stílusban. Zsúfolt szállás volt, az a szoba, ahova én kerültem, kb. 26 személyes, szorosan egymás mellé helyezett emeletes ágyakkal. Benne különböző emberek, angol és spanyol beszédet lehetett hallani (a magyaron kívül). Levegő alig volt benne (na persze, a magasság miatt is, de éjszaka a szuszogó emberek elhasználták azt a keveset is), alig tudtam aludni itt egy keveset. Csak telt az idő, én feküdtem, és néha hallottam valakinek az óráját pittyenni - szerintem az egész órákban pittyent egyet. A többiek is rosszul aludtak itt.

Nagyjából a menedékház magasságában kezdődött az összefüggő hótakaró. Persze nap közben olvadt. Láttunk síléces turistákat is, teljesen jól le lehetett siklani.

A túra: II. felvonás (illetve levonás)

Hajnalban még sötétben keltünk, hogy 6 óra körül elindulhassunk fel a hegyre. Nagyon-nagyon morcosan, kialvatlanul és fejfájósan keltem fel.

Felcsatoltuk a hágóvasakat, felvettük minden ruhánkat, amit hoztunk, mert még 0 fok alatt volt, aztán neki a hegynek. Ja igen, a hágóvasak. Ez ilyen bakancsra csatolható dolog nagy vasfogakkal, azzal lehet havas-jeges meredek hegyet hágni. Helyi szolgáltatóktól béreltük jó pénzért. De nem volt benne sok köszönet, ezeket a hágóvasakat kíméletlenül használják, amíg teljesen tönkre nem mennek, a beállító csavarok és a tartóhevederek többnyire csak alig-alig használható állapotban voltak. Szóval a csoportban alig akadt, akinek ne lett volna problémája vele. Volt, akinek az első száz méter után leesett, aztán újra, persze a túravezetőink igyekeztek segíteni mindenkinek. Az enyém eleinte még jónak nézett ki...

Nem véletlenül írtam ilyet, hogy II. felvonás, mivel a dráma műfajába tartozott ez a túra. Küzdelem. Majdnem 1000 méter fel, néhány kilométeren, nagyon meredeken, a levegő ritkulását jól éreztük.

És minden alkalommal előjön a kérdés, amin el lehet rágódni: miért is indul el az ember egy ilyenre?

Hogy elmondhassam, hogy felmentem. Hogy mintegy mellesleg megemlíthessem az érdeklődőknek, hogy igen, 4167 méter.

"Mert ott volt."

Talán mert mégiscsak egy élmény.

Csúcsélmény. Csúcsfotóval, csúcscsokival.

Mindenképpen fel akartam jutni.

Az utolsó szakaszon a lassú de folyamatos vánszorgás taktikáját választottam. Kevés levegő, kevés alvás, fáradt izmok. De fejben kell megcsinálni, mint tudjuk.

Egyébként más utakon hasonló nehézségű csúcsokra általában a csoport kevesebb mint fele jut fel, mondjuk úgy a harmada. Ide a 15 fős csoportból 12-en felértünk, azaz csak 3-an fordultak vissza, de a java részét ők is megtették (Gábor túravezetőnk önfeláldozóan lemondott a csúcshódításról, valamint az Eupolisz-zászló önfeledt lobogtatásáról :) és lekísérte őket, míg velünk a helyi gájdok jöttek fel). Szóval igazán sportos, kitartó csoport volt ez.

És egyszer csak felértünk, hurrá, egy fotózáshoz még összeszedtem magam, aztán leroskadás egy helyes kőre, a távoli panoráma szemlélése. Pár perc múlva spanyol túrázók érkeztek fel, nekik láthatóan több energiájuk maradt örömködésre.

Lefelé sem volt könnyű. Ahol tömör volt a hó, jól tartott a hágóvas, de aztán... A menedékház előtti igen meredek havas szakaszon már nagyon nehéz volt, az olvadó laza hó nem tartott meg. A lábaim minden második lépésnél elkezdtek csúszni, a túrabotnak köszönhettem, hogy nem estem el. Nagyon nehezen, lassan tudtam csak haladni. Rájöttem, hogy az én hágóvasamnak lábanként kettővel kevesebb foga volt, mint a normál konstrukciónak. De aztán volt egy pillanat, amikor a bot sem tartott meg, fenékre estem, még csúsztam is valamennyit lefelé, lábakkal az ég felé. Az egyik botom is eltörött, a teleszkópos illesztés csavarjánál, valószínűleg ráeshettem. Pedig ez volt az első útja...

A menedékházhoz vert seregként érkeztem le, legutolsóként. "Fejkendős" Hamid, a vezetőnk bevárt, és megnézte, mit szerencsétlenkedek, próbált segíteni... Aztán a ház előtti padra szinte erőtlenül rogytam le, lépni sem tudtam már.

Pedig nem ez volt a túra vége, innen még le kellett menni Aroumdig.

Egyórás pihenő után annak is nekiindultunk, mentünk-mentünk lefelé, a tegnap még szép és élvezetes szakaszt most már nagyon untam, és alig vártam hogy megérkezzünk. Este volt már, mire a szállásunkra értünk.

Összesen 960 méter szintkülönbség felfelé és 2200 méter lefelé egy nap alatt, ez nem semmi.

Három szakasz, három majdnem-belehalás egy nap.

Az izomláz utána egy hétig tartott, a következő napokon igazán vicces mozgásformákat adtunk elő az útitársakkal a lépcsőkön.