Marokkó

Marokkóban jártam! Útinapló-féle, fotókkal.

Casablanca

Casablancában egyetlen dolgot néztünk meg: a II. Hasszán nagymecsetet.

Marokkó legnagyobb, legjelentősebb városa tehát nem volt igazán érdekes számunkra, azt mondják inkább egy mediterrán francia városra hasonlít. A mecseten kívül szereztünk némi benyomást a város méreteiről, az este is irdatlan forgalomról, a más városokénál idegesebb, tülekedősebb vezetői stílusról. (Ezt a Casablanca filmplakátot csak hangulati elemként teszem ide.)

Szóval a II. Hasszán nagymecset. Marokkó legnagyobb mecsetje, minaretje a világ legmagasabbja, 210 méter! (Maga a mecset a világon a harmadik legnagyobb.) 25000 ember befogadására alkalmas. Új építmény, 1993-ban adták át. Az akkori király, II. Hasszán valami igazán lenyűgözőt akart hagyni az utókorra... Az Atlanti-óceán partján épült, ahol feltöltéssel csináltak neki helyet.

Marokkóban ez az egyetlen mecset, amelyet a hithű muzulmánokon kívül turisták is látogathatnak (belépődíj ellenében), de mi este érkeztünk oda, amikor már nem volt látogatás. A kapukon épp csak be tudtunk kukkantani, volt ott egy a szigorú őr. Engem még plusz két lépésre beengedett, talán látta hogy komoly ember komoly fényképezőgéppel :), vagy baksisra számított, nem tudom.

Van még egy érdekesség, a torony tetejéről pontosan Mekka irányába mutató zöld színű lézersugár. Ez még este sem túl feltűnő dolog (csak ha valami felhő vagy füst kerül a lézersugár útjába), de a Marokkó-blog olvasói olyan szerencsés helyzetben vannak, hogy láthatnak itt egy olyan képet, amelyen úgy játszottam a fényerőkkel, hogy jól látszódjon a lézersugár.

(A kis képekre kattintva... stb.)

"This is the beginning of a beautiful friendship."

(Na, honnan van ez az idézet?)

"This is the end of a beautiful journey."

(Ez az idézet viszont tőlem van.)

Az útnak vége, de a blognak még nem! Lesz még némi ráadás.

Rabat

Bizony, már utazásunk utolsó napjánál járunk. Ezen a napon Rabat és Casablanca városában tettünk egy gyors látogatást. Rabat Marokkó fővárosa 1912 óta - királyi székhely -, bár messze nem a legnagyobb város az országban.

Az egyik fő látványosságnál kezdtünk, amely részben új építésű, amellyel Rabat fővárosi rangját igyekeztek megadni. Ez V. Mohamed mauzóleuma, aki a kettővel ezelőtti király - a jelenlegi király nagyapja - volt. Szép, elegáns fehér márvány építmény, stílusában igazi marokkói, időtlen, nem mondtam volna meg, hogy a XX. században épült. Vele szemben a Hasszán-torony viszont nagyon régi, egy be nem fejezett mecset minaretje. A téren pedig a hatalmas bejezetlen mecset oszlopai sorakoznak.

A mauzóleumba elég nehezen jutottunk be, be volt zárva, aztán az őrök össze-vissza beszéltek, amikor megkérdeztük, hogy mikor nyit ki, végül néhányan taxival mentünk vissza a város más részéről. Megérte. Belülről is csupa márvány, méltóságteljes, a kapuknál piros ruhás díszőrség. A látogatók nem annyira külföldi turisták közül kerülnek ki, hanem marokkóiak jönnek el megnézni.

Innen a medina, kasba (erőd) felé sétáltunk, amelynek teraszáról az Atlanti-óceánra lehetett rálátni. A medinában voltak szép részek, kék-fehér színösszeállítás dívik errefelé.

Egyébként Rabat a kellemesebb városok közé tartozik, elviselhető nyüzsgéssel. Itt épül az ország első villamosvonala.

Rabatban találkoztunk egy magyar sráccal is. Nem sok ilyen alkalom volt Marokkóban (bár magyarok mindenütt előfordulnak, mint tudjuk): először Marrakes főterén reggelizés közben járt arra néhány magyar fiatal, akikkel aztán még aznap, 200 kilométerrel és 10 órával később, Ait Benhaddouban is összefutottunk. Itt Rabatban egy magányos magyar volt (pontosabban egy fekete sráccal ment az utcán), megörült amikor magyar szót hallott. Kiderült, hogy már régóta Marokkóban van, talán 4 évet mondott, nem emlékszem pontosan. Arra a kérdésre, hogy na és mit csinál itt, azt mondta, napozik, és vigyorgott. Vezetőnk szerint kábítószercsempész volt, tutira.

Casablancát a következő bejegyzésre hagyom.

Emberek

Marokkóban járva - mint ahogy bizonyára az egész arab világban - a helyiekkel való kapcsolat fő topikja az, hogy ők valamit el akarnak adni neked. Árut, szolgáltatást, bármit.

Az árusok, akik viszik utánad a portékát, és bizonygatják, hogy a legjobb, és ha megállsz és megnézed, akkor véged, talán estig sem vakarod le magadról az embert. A falusi és kisvárosi srácok, akik ott ülnek egy óráig, aztán amikor elindulsz, felajánlja, hogy kalauzol téged, majd amikor közlöd hogy kösz nem, még 10 percig lóg a nyakadon. És ez nem annyira érvényes a nagyvárosokra, ahol van sok vevő akkor is, ha te nem veszel semmit, vagy éppen a srácoknak is adódik más munka, mint hogy téged kísérgessenek pár dirhamért.

Én úgy voltam vele, hogy ha barátságosan rámköszöntek, akkor barátságosan visszaköszöntem, aztán az "üzletről" már nem társalogtam. Ha azzal kezdték, hogy kérdezgették az országokat vagy a nyelveket, mondjuk France? English? Espanol? akkor visszaszóltunk hogy "csak magyarul", vagy még annyit sem, aztán mentünk tovább. (Bár hallottam olyan arab országokról, ahol a dörzsölt árusok ilyenkor máris előveszik magyar tudásukat, de Marokkóban - még - nem tudnak magyarul.) Akár árultak valamit, akár csak koldultak, az mindig sokkal tolakodóbb volt, mint amit itthon tapasztalhatsz. Ennek az az oka, hogy nekik ott délen kisebb az a természetes távolság, amit két ember tart egymástól.

A leghatékonyabb alkum a Tichka-hágón lévő pihenőhelyen úgy történt, hogy szinte rá sem néztem az árusra, meg sem szólaltam, csak annyit, hogy nem, nem, nem kell, és menekülni próbáltam, ezalatt lement az ár 250-ről 75-re. Egyébként egy szép kristály volt, amit barbár módon befestettek zöldre meg lilára, hogy hátha azt hiszi a vevő, hogy az smaragd vagy mittudomén mi. A végén tettem egy ajánlatot, hogy legyen kettő összesen 100-ért, ezen először teátrálisan kacagott a fickó, majd elfogadta, bizonyára így is jó üzletet csinált (a másikra jelentkezett Zsuzsi, hogy neki az jó lesz ötvenért). A végén, amikor csomagolta a cuccot, már kötetlenül beszélgettünk meg viccelődtünk egy kicsit. Tulajdonképpen, ha tényleg akarsz valamit venni, és ügyesen alkudsz, akkor egy élmény a vásárlás.

Voltak persze kivételek is. Chefchaouen-ban sétáltunk a város szélén az út szélén, megállt egy autó, megkérdezték, honnan jöttünk. Megmondtuk. És hogy tetszik Marokkó? Tetszik, nagyon jó tényleg. Ezután azt kívánták, hogy érezzük jól magunkat, majd továbbhajtottak. Máig nem értem! Egyébként Chefchaouen-ban másak az emberek, erről még később lesz szó.

Lehetne még mesélni erről-arról... hogy Marokkóban előfordul, hogy két férfi kézen fogva járjon az utcán (talán hogy ne veszítsék el egymást a tömegben, ez legtöbbször férfi és idős apja lehetett, de néha egykorúak is), vagy elemezni a helyi nők öltözékét, ahol széles a skála az eltakart arctól egészen a szabadon hagyott vállig (ez a két ritka szélsőség).

Most pedig ideteszem a helyiekről készült legjobb képeimet, amelyek többnyire afféle lesipuskás képek. (Kattints a kis képekre.)

Fez

Fez (franciásan Fés) jelentős városa Marokkónak, a királyi városok egyike, nagyon régi: a IX. században alapították. Hatalmas nagy medinája van, állítólag 9000 utcácskából és sikátorból áll, egy igazi labirintus! Az idegennek tényleg lehetetlenség kiigazodni benne. Térkép használatával nem érdemes próbálkozni, utcanévtáblák csak arabul vannak (ha vannak) (GPS-re a szűk sikátorokban gondolni sem érdemes). Aki oda akar találni valahova, vagy eltévedt, legjobb ha egy helyi kölöknek ad pár dirhamot, hogy vezesse el.

Reggel elég hamar felébredtünk (azt már csak zárójelben jegyzem meg, hogy a szállásfoglalással itt is nagy gondok voltak, első éjszakánkat a szálloda ételszagú étkezőjének padlóján töltöttük matracokon, hálózsákjainkban), és még a közös vezetett városnézés előtt hármasban bevetettük magunkat a medinába. Érdemes volt, reggel még nem volt akkora a nyüzsgés, de a város hangulata azonnal megfogott. Lejtős-emelkedős kanyargós utcácskák, sárgára festett falak. Autók nem tudnak ide bejutni, a teherszállítás kézikocsikon vagy szamarakon történik.  Megpróbáltunk egy kört menni, amelynek végén visszajutunk kiinduló pontunkhoz, a Bab Boujeloud-hoz, de ez képtelenségnek bizonyult, szerencsére megjegyeztük, hogy hol merre fordultunk be, és így visszamentünk arra, amerre jöttünk, a végén már majdnem futva, hogy a megadott találkozási időpontra ott legyünk, vagy legalábbis ne késsünk sokat.

A közös városnézésen egy sötét öltönyös joviális úr vezetett körbe minket a városon. Érdekes élmény volt a bőrcserzők üzeme. Tekervényes közökön és udvarokon keresztül bementünk egy házba, ott sok lépcsőt fölfelé, majd egy teraszon találtuk magunkat, ahonnan egy jókora zárt udvarra lehetett látni, ahol a bőrösök dolgoztak. Számomra maga az udvar tágassága is meglepő volt a szűkös sikátorok után. A bőrösök szörnyű munkát végeztek, a cserzőlével vagy festőanyaggal teli kádakból pakolták ki és be a bőröket. A kádban álló fickóknak - ha jól láttam - volt derékig érő csizmájuk meg védőkesztyűjük, de így is igencsak egészségtelen munkának nézett ki. És nagyon büdös, ez a magas teraszról is jól érződött (a női látogatóknak mentalevelet osztogattak, hogy azt dugják az orruk alá). Közben a munkások folyamatosan felháborodottan kiabáltak fel a teraszra, hogy ne fotózzunk, erre helyi vezetőink azt mondták, nyugodtan fotózzunk, és hogy a munkáltatóval való nézeteltérés (hogy valahány napja nem kapták meg a pénzüket) miatt találták ezt most ki, hogy nem lehet fényképezni. Na mindegy, én csak egyet-kettőt kattintottam. Ezt követően végigmentünk egy több szinten át tartó bőrárubolton, ahol biztosítottak minket, hogy ez itt a legolcsóbb, de ha valaki mégis rákérdezett egy-egy árra, akkor majdnem rosszul lett az összeg hallatán, amely olyan nagy volt, hogy az alkudozást elkezdeni sem volt érdemes. Így aztán a boltosok és a nyilván jutalékra hajtó sötét öltönyös vezetőnk nagy szomorúságára csoportunk szinte semmit nem vásárolt.

Fezben is voltunk medreszben (iszlám vallási iskola, amely ma múzeum), szép volt itt is. Voltak még mecsetek és nem emlékszem már milyen szent épületek, ahová sajnos nem mehettünk be.

Délután egyénileg elmentünk királyi palota kapuit meg újvárost nézni, aztán közösen fel a város feletti dombra, az erődhöz, lenézni Fez medinájának kaotikus házhalmazára.

Este közös vacsora, na itt ettem azt, amitől rosszul lettem, két órával később hánytam is meg hasmenésem is volt, még szerencse, hogy ekkor már egy kényelmes, saját mosdós szobánk volt. A következő napot keksz-víz diétával töltöttem, szerencsére nem voltam már rosszul, de még pár napig eltartott, amíg teljesen normalizálódott a helyzet odabent. Egyébként másnap reggel továbbálltunk Fezből, pedig itt is el tudtam volna képzelni még egy napot.

A tér

A Dzsemma El Fna Marrakes központi tere, amelyet az UNESCO a világörökség részei közé emelt.

De nem ám a tér építészete vagy szépsége miatt! Hanem a téren nap mint nap zajló élet kapta meg a címet, a kulturális hagyományőrzés, ahogy az erről szóló táblán olvashattuk. Késő délután, este indul be a nyüzsgés. Mutatványosok, zenészek, akrobaták, kígyóbűvölők, jövendőmondók a tér egyik részén, a másikon kifőzdék, sütödék, ahol a pincérek minden eszközt bevetve próbálják rábeszélni a járókelőket, hogy hozzájuk üljön be, mert ott a legjobb minden. A nézelődő, sétáló emberek tömege pedig mindenütt ott kavarog. Állítólag az arab világ egyetlen városának sincs ilyen élettel rendelkező tere. Mostanában a horgászbottal való üdítősüveg-halászat az egyik menő játék.

Nap közben tényleg semmi különös, csak egy lapos szürke tér átmenő forgalommal, csak néhány bágyadt kígyóbűvölő nyekergeti hangszerét. Érdekes módon a rengeteg sütöde, kajálda bódéját mind egy szálig lebontják napközbenre, és délután kezdik újra felépíteni. (Azt tippelem, emögött valamilyen tisztasági rendelet lehet.) Állítólag több magyar utazási iroda csak egynapos látogatást szervez Marrakesbe az utasok tipikusan tengerparti szálláshelyéről, ahova délután visszaindulnak. Ők nem értik, mi a francért próbálják ezt a teret érdekesnek beállítani.

Egy hangulatos vacsora a Dzsemma El Fna valamelyik kifőzdéjében: ezt nem lehetett kihagyni (de csak a Toubkal-túra után, a biztonság kedvéért). Én Laciékhoz csatlakoztam, akik csigát enni invitáltak. Ezt is ki kell próbálni valamikor az életben. Itt a képen éppen csigát főznek, a nagy üstben fűszeres lé fő, púposra megrakva csigákkal. Gondolom ez ilyen francia hatás lehet. Hát, megettem az adagomat, de a jövőben sem leszek nagy csigapusztító.

Ezt követően egy hagyományosabb sütödés helyre ültünk be, ahol a képen látható nyársas bárányhúst ettem, jó volt. Eközben Laci nem érte be a csigával, elment arra a helyre, ahol kecske- és más állatfejek voltak kirakva, és kért egy adag... kecskeagyvelőt! Na, én erről először hallani sem akartam, de mivel épp mellettem ette ezt az izét, megkóstoltam, egész jó volt. Hangulatos vacsora volt, bár közelről nézve kicsit turistakiszolgáló nagyüzem jellegű, a főnök folyamatosan hajtotta a dolgozókat, hogy haladjon a kiszolgálás.

A következő bejegyzésben marokkói étel-ital-témák, ha már erre került a szó.

Marrakes

Marrakes talán a leg-igazán-marokkóibb város.

(Igazából Marrakech, de maradjunk a magyarosabb írásmódnál.)

A vörös város. Minden épület vörös színű, kicsit olyan narancs-terrakotta-rózsaszínes árnyalatok felé eltolva. Ez a hagyományos szín az agyagból tapasztott falakból ered, de még a modern épületek (lakópark, bevásárlóközpont) is kivétel nélkül ilyen színűek. Na jó, azért van igen ritka kivétel, az alábbi képek egyikén fel lehet fedezni, megfejtéseket kommentben kérem. :)

Két napot töltöttünk itt, egyet a Toubkal-túra előtt, egyet pedig utána, de itt most egybemosom a kettőt.

Reggel kilépve az első benyomások, hogy jé, itt egész más emberek mászkálnak az utcán, a nők kendőben - nem mind, de mondjuk kétharmadrészt -, a férfiak egy részén pedig a dzsellaba nevű hagyományos marokkói viseletet látni, amely egybeszabott hosszú zárt ruha, gyakran kapucnival.

És sajnos utálják, ha fényképezik őket. Volt több olyan szituáció az út során, amikor rámszóltak emiatt, vagy csak valami kézmozdulattal jelezték nemtetszésüket. Állítólag egy kivétel van, ha pénzt adsz a fényképezésért, de efféle üzleteket én nem próbáltam kötni. Meg nem is voltam olyan ügyes, mint Canon-fényképezős útitársnőnk, aki észrevétlenül, csípőből (kihajtott kijelzővel) hangulatos kis életképeket csinált a helyiekről.

Kezdjük talán a Koutoubia-mecsetnél, amely a város központjában található. 68 méter magas minaretje a város jelképe. Ennél magasabb épület Marrakesben nem épülhet. A minaretek Marokkóban ilyen masszív szögletes tornyok (a Magyarországról is ismert karcsú török minaretekkel szemben), és - aki esetleg nem tudná - a müezzin innen szólítja imára a híveket naponta ötször, ma már mindenütt hangszórókból, hangfelvételt lejátszva. A müezzin recsegő-éneklő "Allah akbar" kiáltása megszokott hangulati eleme a kinti tartózkodásnak. Az első hajnali müezzin jóval napkelte előtt, úgy négy óra körül van, ráadásul olyankor extra hosszú változatot nyomnak; de egy idő múlva a rutinosabb útitársak már fel sem ébredtek rá.

Hú, de ez csak egy kitérő volt. Még azt akartam elmondani, hogy a minaret tetején az az akasztófa állítólag azért van, mert régen a süketeknek zászló felvonásával jelezték az ima idejét. Hát, nem tudom elfogadható magyarázat-e ez... akkor miért nem egy egyszerű árbocrudat tettek oda?

Vannak aztán a szukok, amelyek a medina (óváros) piaccá változott utcácskái, amelyeket gyakran le is fedtek a bolttulajdonosok. Apró üzletek követik egymást, vannak szakadtabbak és szebbek, nagy áruválasztékkal. Ember ember hátán, pörög az üzletmenet. Másfél méterenként más benyomások érik az embert. A szukokban helyhiány és embersűrűség miatt igazán jól fényképezni nem tudtam.

A medresz is egy tipikus marokkói építmény, amely muszlim vallási iskola volt, ma múzeum, szép, arányos formájú belső udvarral, gazdagon díszített falakkal, és kicsi, sötét cellaszerű szobákkal.

 

Hogy hol jártunk még, az kiderül a képaláírásokból (szokás szerint kisképre kattintva nagykép lesz). A város nevezetes főtere, a Dzsemma El Fna a következő bejegyzésben kerül terítékre.