Marokkó

Emberek

Marokkóban járva - mint ahogy bizonyára az egész arab világban - a helyiekkel való kapcsolat fő topikja az, hogy ők valamit el akarnak adni neked. Árut, szolgáltatást, bármit.

Az árusok, akik viszik utánad a portékát, és bizonygatják, hogy a legjobb, és ha megállsz és megnézed, akkor véged, talán estig sem vakarod le magadról az embert. A falusi és kisvárosi srácok, akik ott ülnek egy óráig, aztán amikor elindulsz, felajánlja, hogy kalauzol téged, majd amikor közlöd hogy kösz nem, még 10 percig lóg a nyakadon. És ez nem annyira érvényes a nagyvárosokra, ahol van sok vevő akkor is, ha te nem veszel semmit, vagy éppen a srácoknak is adódik más munka, mint hogy téged kísérgessenek pár dirhamért.

Én úgy voltam vele, hogy ha barátságosan rámköszöntek, akkor barátságosan visszaköszöntem, aztán az "üzletről" már nem társalogtam. Ha azzal kezdték, hogy kérdezgették az országokat vagy a nyelveket, mondjuk France? English? Espanol? akkor visszaszóltunk hogy "csak magyarul", vagy még annyit sem, aztán mentünk tovább. (Bár hallottam olyan arab országokról, ahol a dörzsölt árusok ilyenkor máris előveszik magyar tudásukat, de Marokkóban - még - nem tudnak magyarul.) Akár árultak valamit, akár csak koldultak, az mindig sokkal tolakodóbb volt, mint amit itthon tapasztalhatsz. Ennek az az oka, hogy nekik ott délen kisebb az a természetes távolság, amit két ember tart egymástól.

A leghatékonyabb alkum a Tichka-hágón lévő pihenőhelyen úgy történt, hogy szinte rá sem néztem az árusra, meg sem szólaltam, csak annyit, hogy nem, nem, nem kell, és menekülni próbáltam, ezalatt lement az ár 250-ről 75-re. Egyébként egy szép kristály volt, amit barbár módon befestettek zöldre meg lilára, hogy hátha azt hiszi a vevő, hogy az smaragd vagy mittudomén mi. A végén tettem egy ajánlatot, hogy legyen kettő összesen 100-ért, ezen először teátrálisan kacagott a fickó, majd elfogadta, bizonyára így is jó üzletet csinált (a másikra jelentkezett Zsuzsi, hogy neki az jó lesz ötvenért). A végén, amikor csomagolta a cuccot, már kötetlenül beszélgettünk meg viccelődtünk egy kicsit. Tulajdonképpen, ha tényleg akarsz valamit venni, és ügyesen alkudsz, akkor egy élmény a vásárlás.

Voltak persze kivételek is. Chefchaouen-ban sétáltunk a város szélén az út szélén, megállt egy autó, megkérdezték, honnan jöttünk. Megmondtuk. És hogy tetszik Marokkó? Tetszik, nagyon jó tényleg. Ezután azt kívánták, hogy érezzük jól magunkat, majd továbbhajtottak. Máig nem értem! Egyébként Chefchaouen-ban másak az emberek, erről még később lesz szó.

Lehetne még mesélni erről-arról... hogy Marokkóban előfordul, hogy két férfi kézen fogva járjon az utcán (talán hogy ne veszítsék el egymást a tömegben, ez legtöbbször férfi és idős apja lehetett, de néha egykorúak is), vagy elemezni a helyi nők öltözékét, ahol széles a skála az eltakart arctól egészen a szabadon hagyott vállig (ez a két ritka szélsőség).

Most pedig ideteszem a helyiekről készült legjobb képeimet, amelyek többnyire afféle lesipuskás képek. (Kattints a kis képekre.)